A személyiségfejlődés elsődleges színtere a család. A szülő-gyermek kapcsolat által, annak harmóniája segítségével alakul ki a gyermekben az ősbizalom a világ, s annak minden összetevője felé.
Az apa és anya jól működő kapcsolata, valamint a hozzájuk kapcsolódó gyermek(ek) adják a legszorosabb egységet, mely egységérzés teremti az összetartozás és biztonság pozitív érzését, s ennek legbensőbb igényét az egyénben, illetve garantálja a valakihez való kötődés pozitív megélését, vagyis az egészséges érzelmi kapcsolatok kiépítésének képességét. Az a mély szeretetérzés, mely ebben a micro egységben működik, magával hozza a feltétel nélküli elfogadás megélésének lehetőségét és azt, hogy az egyén képes legyen elfogadni a másságot, különbözőséget, testi-lelki hibákat, korlátozottságot. Az egyén számára a család az a színtér, ahol olyan tanulási folyamaton megy át, mely nélkül nem tudna boldogulni az életben. Itt sajátítja el a verbális és non-verbális kommunikáció mikéntjét, különböző konfliktus-megoldási módokat, az egyénnel és másokkal szemben támasztott magatartási elvárásokat, az emberi értékeket, nem utolsó sorban példát kap a családi életre neveléshez is.
Ha egy gyermek fejlődése során a szülőktől deviáns magatartásformát tapasztal és él meg, és ez által az egészséges lelki fejlődése elakad, ezek felnőttkorra negatív viselkedésmintákban, lelki problémákban, esetleges személyiségzavarokban nyilvánulhatnak meg. Minden korábbi tapasztalást a testünk, az agyunk és tudatalattink tárol. A felnőttkori viselkedésminták a tudatalattiból működnek, ezért gyakori, hogy magát a társat is úgy választja ez egyén, hogy abban újra megélhesse eredetcsaládjából származó feldolgozatlan megéléseit, konfliktusait. Sokszor beigazolódik, hogy ez akkor is így van, ha tudatosan arra törekszik valaki, hogy a párja más legyen, mint egyik vagy másik szülője.
A gyermekkori élmények, tapasztalatok alapján alakul ki például az egyén kötődési mintázata. A kötődéselmélet egyik kulcsmotívuma szerint a biztonság élményének korai megtapasztalása – illetve ennek elmaradása – mentén kiépül a gyermekben egy modell, mely későbbi kapcsolatainak is alapjául szolgál, és ami alapján párt választ. A kötődési minták messze túlmutatnak a szülő-gyermek kapcsolaton, hiszen a kisgyermekkori mintázat a későbbiekben viszonylag stabilan fennmarad, és szerepet játszik a személyiség további fejlődésében.
A szeretet, feltétel nélküli elfogadás, biztonság és támogatás gyermekkori hiánya egy olyan felnőtt ént eredményez, akinek állandó szeretet és figyelem iránti vágya van (ez iránt lesz függő) és ezt a külső világban, mindenképp egy másik személytől kívánja megkapni, általa megélni, vagyis társfüggővé válik. Ezzel egyidejűleg él meg az egyén alacsony önbecsülést és önbizalmat, illetve az önszeretet és önelfogadás szinte teljes hiányát.
A fentebbi sorokat olvasva szinte egyértelmű, hogy az egyén, aki folyamatosan keresi, igényli a külső megerősítést, a párkapcsolati elégedettség hiányát éli meg, még abban az esetben is, ha van mellette társ. Ugyanis a felé áradó szeretet bármennyi is, mindig kevés lesz.
Az érzelmi nehézségekkel teli gyermekkor tehát a személyiséget képes olyanná alakítani, hogy az egyén felnőtt korban párkapcsolatban működni, és abban valós harmóniát megélni nagyon nehezen képes vagy egyáltalán nem is tud. De van megoldás! Abban az esetben ha nyitott vagy, és elfogadod, hogy a személyiség bármely életkorban rugalmasan fejleszthető, aká önállóan, akár szakember segítségével a pozitív én felé haladásnak nincs akadálya.
